Menü Bezárás

Véletlenül lőtte fejbe kutyáját a fiú, a kegyelemdöfést a báty adta meg az állatnak

Aznap halt meg Dog.

Én tizenhat éves voltam, Carl tizenöt.

Mi az a Matiné?

Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár.

A Matiné eddigi termését itt találni.

Apa pár nappal azelőtt mutatta meg a vadászkést, amivel aztán megöltem. A széles pengéjén megcsillant a napfény, az oldalán barázdák futottak végig. Apa elmagyarázta, hogy a barázdák vezetik el a vért, amikor az ember feldarabolja a zsákmányát. Carl arcából kifutott a szín, és apa megkérdezte, hogy hányni fog-e, mint a kocsiban szokott. Azt hiszem, Carl ezért döntött úgy, hogy lelő valamit – mindegy, mit –, és feldarabolja, apró darabokra, hogy jól megmutassa apának.

– Aztán megsütöm, és megesszük – közölte velem a pajta előtt, miközben apa Cadillac DeVille-jének motorja fölé hajolva álltam. – Apa, anya, te és én. Jó?

– Jó – feleltem, és próbáltam beállítani az előgyújtást.

– És Dog is kap majd belőle – folytatta. – Jut mindenkinek.

– Persze – bólintottam.

Apa azt állította, hogy azért nevezte Dogot Dognak, mert hirtelen nem jutott eszébe más, de szerintem szerette ezt a nevet. Pont olyan volt, mint ő. Nem árult el a szükségesnél többet, és annyira amerikainak hangzott, hogy biztosan norvég volt. És a kutyát is szerette. Élek a gyanúperrel, hogy jobban élvezte a társaságát, mint az emberekét.

A tanyánk a hegyekben fekszik, és talán nincs benne semmi különös, de a kilátás és a föld elég volt ahhoz, hogy apa a birodalmaként emlegesse. A Cadillac fölé hajolva nap mint nap láttam, ahogy Carl útnak ered apa kutyájával, apa puskájával és apa késével. Figyeltem, amint apró pöttyökké töpörödnek a hegyek között. De lövést sohasem hallottam. Amikor visszatértek, Carl mindig azt állította, hogy nem látott madarakat, én meg befogtam a számat, pedig nem kerülték el a figyelmemet a csapatosan felrebbenő hófajdok, amik szépen mutatták, merre jár Carl és Dog.

Aztán egy nap lövés dörrent.

Olyan gyorsan kaptam fel a fejem, hogy bevertem a felnyitott motorháztetőbe. Letöröltem az olajat a kezemről, és a hangával borított hegyek felé pillantottam. A hang mennydörgésként görgött tovább a Budal-tó partján fekvő falu felé. Tíz perccel később feltűnt Carl. Rohant, de amikor annyira közel ért, hogy apa vagy anya észrevehette volna a házból, lelassította a lépteit. Egyedül jött, Dog és a puska nélkül. Akkor már nagyjából sejtettem, mi történt, és elindultam felé. Amint megpillantott, megfordult, és lassan abba az irányba kezdett lépdelni, amerről jött. Amikor utolértem, láttam, hogy az arca csillog a könnyektől.

– Tényleg akartam – szipogta. – Nagyon sokan voltak, ott röpködtek felettünk, én meg célba vettem őket, de aztán egyszerűen nem ment. És azt akartam, hogy halljátok, hogy legalább megpróbáltam, ezért leeresztettem a puskát, és meghúztam a ravaszt. És amikor eltűntek, lenéztem, és Dog ott feküdt a földön.

– Megdöglött? – kérdeztem.

– Nem – felelte Carl, és egyre jobban patakzottak a könnyei. – De… meg fog. Vér folyik a szájából, és nem lát. Csak fekszik, és nyüszít, meg reszket.

– Gyerünk! – adtam ki az utasítást.

Futásnak eredtünk. Pár perc múlva mozgást vettem észre. Egy farok verdesését. Dog farkáét. Megérezte a szagunkat. Megálltunk felette. A szeme berepedezett tojássárgájára emlékeztetett.

– Vége van – jelentettem ki. Nem mintha tapasztalt állatorvos lennék, mint a westernekben a cowboyok, de még ha Dog valami csoda folytán meg is úszta volna, milyen sors várt volna rá vak vadászkutyaként? – Végezned kell vele.

– Nekem? – rémült meg Carl, mintha nem hitte volna el, hogy azt akarom, vegyen el egy életet.

Rápillantottam.

– Add ide a kést! – utasítottam.

Felém nyújtotta apa vadászkését.

Megfogtam Dog fejét, ő pedig megnyalta a karomat. Megragadtam a tarkóján a bőrt, a másik kezemmel pedig beledöftem a nyakába a kést, de túl óvatosan, ezért semmi sem történt, csupán megrándult a teste. Csak harmadszorra sikerült rendesen átvágni. Olyan volt, mint amikor az ember túl alacsonyan szúr lyukat a gyümölcslé dobozába. Ömleni kezdett a vér, mintha csak arra várt volna, hogy végre kiszabaduljon.

– Így ni! – mondtam, és elengedtem a kést.

A barázdák megteltek vérrel, és arra gondoltam, hogy talán az arcomra is fröccsent, mert éreztem valami meleget a bőrömön.

– Sírsz – állapította meg Carl.

– Apának ne mondd el! – parancsoltam.

– Hogy sírtál?

– Hogy nem tudtad… Hogy nem tudtál végezni vele. Azt fogjuk mondani, hogy én döntöttem el, de te hajtottad végre. Oké?

– Oké – bólintott.

A vállamra vettem a tetemet. Nehezebbnek bizonyult, mint amire számítottam, és előre-hátra csúszkált. Carl felajánlotta, hogy majd ő viszi, de láttam a megkönnyebbülést a szemében, amikor visszautasítottam.

A pajtába vezető rámpa elé fektettem Dogot, és bementem a házba apáért.

Visszafelé menet előadtam neki a megbeszélt történetet.

Semmit sem szólt, csak leguggolt a kutyája mellé, és bólintott, mintha valahogyan előre látta volna az egészet, és saját magát okolná a történtekért. Aztán felállt, elvette Carltól a puskát, és felemelte Dogot.

– Gyertek! – utasított minket, és felsétált a rámpán.

Letette Dogot egy szénakupacra, mellétérdelt, lehajtotta a fejét, és mormolni kezdett valamit, ami úgy hangzott, mint egy amerikai zsoltár. Néztem a férfit, akit rövid életem során már annyiszor láttam, de így még soha. Közel az összeomláshoz.

Amikor végül felénk fordult, még nem tért vissza az arcába a szín, de már nem remegett az ajka, és a tekintetében megint határozottság és nyugalom ült.

– És most meg kell beszélnünk valamit – szólalt meg.

Csak ennyit mondott. És bár sohasem ütött meg minket, Carl mintha összehúzta volna magát mellettem. Apa végigsimított a puska csövén.

– Melyikőtök… – Nem találta a szavakat. A keze lassan mozgott a puskán. – Melyikőtök vágta el a torkát?

Carl rémülten pislogott. A szája szólásra nyílt.

– Carl – feleltem. – De én mondtam neki, hogy muszáj, és az ő dolga.

– Tényleg? – pillantott apa rólam Carlra, majd vissza rám. – Tudnotok kell, hogy sír a szívem. Sír, és csak egy vigaszom van. Tudjátok, mi az?

Némán álltunk, mert amikor apa ilyen kérdéseket tett fel, nem várt választ.

– Az, hogy a fiaim ma férfiként viselkedtek. Felelősséget vállaltak, és döntést hoztak. Tudjátok, mi a választás fájdalma? Amikor a választás kényszere kínozza az embert. Nem az, amit végül választ. Amikor az ember tudja, bárhogyan dönt is, éjszakánként álmatlanul fog hánykolódni, és nem tud szabadulni a kérdéstől, helyesen cselekedett-e. Meghátrálhattatok volna a döntés elől, de nem riadtatok meg. Döntenetek kellett, hogy életben hagyjátok-e Dogot, és így szenvedésre ítéljétek, vagy a gyilkosaivá váljatok. Bátornak kell lenni ahhoz, hogy az ember ne térjen ki, amikor ilyen választás előtt áll. – Kinyújtotta mindkét hatalmas kezét. Az egyiket egyenesen előre az én vállamra, a másikat pedig valamivel magasabbra, Carléra. Amikor megint megszólalt, Armand prédikátorhoz méltó hangon tette. – És az embereket az különbözteti meg az állatoktól, hogy képesek nem a legkisebb ellenállás irányába indulni, hanem a legmagasabb erkölcs útjára lépni. – Megint könnyek csillogtak a szemében. – Összetört emberként állok előttetek, de rettentő büszke vagyok rátok, fiúk.

Ennél ütősebb, és azt hiszem, ennél hosszabb összefüggő szöveget sem előtte, sem utána nem hallottam az apám szájából. Carl elsírta magát, és nekem is gombóc nőtt a torkomba.

– Most elmondjuk édesanyátoknak, mi történt.

Megborzongtunk. Anya mindig sétálni ment, amikor apa leölt egy kecskét, és aztán kivörösödött szemmel tért haza.

A ház felé menet apa visszatartott, és lemaradtunk Carltól.

– Mielőtt beszélsz anyáddal, nem ártana alaposan kezet mosnod – közölte.

Felnéztem rá, és felkészülten vártam az elkerülhetetlent, de az arcáról csak szelídség és fáradt beletörődés sugárzott. Megsimogatta a fejemet. Emlékeim szerint azelőtt sosem csinált ilyet. És később sem.

– Te meg én egyformák vagyunk, Roy. Keményebbek, mint az olyanok, mint anya és Carl, ezért vigyáznunk kell rájuk. Mindig. Érted?

– Igen.

– Egy család vagyunk. Csak egymásra számíthatunk. Senki másra. Barátok, szerelmek, szomszédok, ismerősök, az állam, minden csupán illúzió. Szart sem érnek akkor, amikor igazán szükség lenne rájuk. Végső soron mi vagyunk ellenük, Roy. Mi mindenki más ellen. Oké?

– Oké.

*

Már hallottam, mielőtt megláttam volna.

Carl visszajött. Nem tudom, miért jutott eszembe Dog. Húsz év telt el, de az a gyanúm támadt, hogy a be nem jelentett hazatérésnek ugyanaz az oka, mint akkor. Mint mindig. Hogy szüksége van a bátyja segítségére.

Kint álltam az udvaron, és az órámra pillantottam. Fél három. Mindössze egy SMS-t küldött, amiben megírta, hogy kettőre itt lesznek. De örök optimistaként többet ígért, mint amit be tudott tartani. A tájat néztem. Vagyis azt a kis részét, ami kilátszott az alattam elterülő felhőtakaróból. A hegyoldal a völgy másik oldalán úgy nézett ki, mintha szürke tengeren lebegne. Itt a magasban már őszi vörösben kezdett játszani a növényzet. Az ég kéken és tisztán borult fölém, egy fiatal lány ártatlan tekintetére emlékeztetett.

A kellemes, hideg levegő a tüdőmbe mart, ha túl gyorsan szívtam be. Olyan érzés telepedett rám, mintha teljesen egyedül lennék, és az egész világ az enyém lenne. Vagyis világnak talán nem lehetett volna nevezni, inkább Ararát-hegynek, amin áll egy tanya. Előfordult, hogy feljött pár turista a faluból a kanyargós úton a kilátás miatt, és végül az udvarban kötött ki. Általában megkérdezték, hogy a tanya még mindig kisbirtokként működik-e. Az idióták feltehetőleg azért nevezték kisbirtoknak, mert azt hitték, hogy egy rendes birtok olyan, mint amilyenek lent vannak a síkságon: tartozik hozzá egy nagy termőföld, több túlméretezett fészer és egy tiszteletet parancsoló parasztház. Elképzelni sem tudták, milyen kárt tud okozni egy hegyi vihar egy túl nagy háztetőben, és sosem próbáltak befűteni egy túl tágas szobát, amikor süvít a szél, és mínusz harminc fok van. Nem tudtak különbséget tenni szántó és parlag között, és fogalmuk sem volt, hogy egy hegyi birtokon is legelhetnek állatok, és bár az ilyen birodalmak kopárak, gyakran nagyobbak, mint a síksági gazda hivalkodó, gabonától sárgálló termőföldjei.

Tizenöt éve laktam egyedül, de ez most véget ért. A felhőtakaró alatt valahol egy V8-as motor hörgött és morgott. Már olyan közelről hallatszott, hogy minden bizonnyal maga mögött hagyta az emelkedő közepén a Japánkanyart. A sofőr gázt adott, felengedte a pedált, befordult az egyik hajtűkanyarba, majd megint gázt adott. Egyre közelebb ért. Hallatszott, hogy nem most jár erre először. És amikor már ki tudtam venni a motor hangjának finomságait is, a váltásokat követő sóhajokat, a mély basszust, amire csak egy alacsony fokozatban lévő Cadillac képes, tudtam, hogy DeVille. Ugyanolyan, mint apa súlyos, fekete autója. Hát persze.

Ebben a pillanatban megjelent a Kecskekaptatóban egy DeVille agresszív, rácsos pofája. Fekete. De újabb modell, úgy tippeltem, 85-ös lehet. Minden más stimmelt.

Megállt mellettem, és a vezető oldalán leereszkedett az ablak. Reméltem, hogy nem látszik rajtam, milyen vadul dobog a szívem. Hány levelet, SMS-t és e-mailt váltottunk, és hányszor hívtuk egymást az elmúlt években? Nem sokat és nem sokszor. Ennek ellenére telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna rá? Aligha. De inkább hiányozzon, mint hogy az ügyeivel kelljen foglalkoznom. Az első, ami feltűnt, az volt, hogy megöregedett.

– Elnézést a zavarásért, uram, de a híres Opgard testvérek birtokán járunk?

Mosolyra húzta a száját. Meleg, barátságos, ellenállhatatlan mosolyra, és hirtelen mintha eltűnt volna az idő az arcáról és a naptárból, ami szerint utoljára tizenöt éve találkoztunk. De a tekintete egyúttal fürkésző is volt, mintha a fürdővizet tesztelné.

Nem akartam viszonozni a mosolyát. Még nem. De nem tudtam parancsolni az arcomnak.

A kocsi ajtaja kinyílt. Carl ölelésre tárta a karját, és a lábam automatikusan mozdult felé. Úgy éreztem, hogy ennek fordítva kellene lennie. Nekem, a nagyobb testvérnek kellene tárt karokkal fogadnom a hazatérőt. De ez a szereposztás valamikor elveszítette korábbi egyértelműségét. Carl nagyobbra nőtt nálam, fizikailag és emberileg is, és – legalábbis amikor mások társaságában voltunk – ő irányított. Lehunytam a szemem, megremegtem, és mélyen beszívtam a levegőt. Az ősz, a Cadillac és az öcsém illatát. Valamilyen férfiparfümöt használt, vagy ahogyan az ilyen illatszereket nevezik.

Az anyósülés ajtaja is kinyílt.

Carl eleresztett, és az autót megkerülve a völgy felé forduló nőhöz léptünk.

– Tényleg nagyon szép – szólalt meg.

A hangja az apró, karcsú termetét meghazudtolóan mélyen csengett. A kiejtése idegennek tűnt, és bár küzdött a hangsúlyozással, egyértelműen norvégul beszélt. Eszembe jutott, hogy talán begyakorolta ezt a mondatot, és mindenképpen elő akarta adni, akkor is, ha nem gondolja komolyan. Azért, hogy megkedveltesse magát velem, akár akarom, akár nem. Felém fordult, és rám mosolygott. Először azt vettem észre, hogy az arca fehér. Nem sápadt, hanem fehér, mint a hó, ami visszaveri a fényt, és ezért alig lehetett kivenni a vonásait. Aztán az tűnt fel, hogy az egyik szemhéja félig lelóg, mint egy leeresztett redőny, mintha szörnyű álmos lenne. De a másik szeme nagyon is ébernek tűnt. Élénk, barna volt, és rövidre vágott, tűzvörös hajkorona alól kukucskált ki. Egyszerű, egyenes szabású fekete kabátot viselt, ami alatt nem rajzolódott ki az alakja. A nyakkivágásban fekete garbó látszott. Az első benyomásom az volt róla, hogy olyan, mint egy vézna fiúcska fekete-fehér fényképe, amin a haját utólag színezték be.

Carl mindig válogathatott a nők között, ezért őszintén szólva kicsit meglepődtem. Nem arról van szó, hogy ne lett volna aranyos, mert igazából annak tűnt, de bombázónak, ahogy felénk mondják, semmi esetre sem lehetett nevezni. Még mindig mosolygott, és mivel a fogai nem ütöttek el nagyon az arcbőrétől, rájöttem, hogy azok szintén fehérek. Mint Carl fogai. Mindig is fehér fogai voltak, velem ellentétben. Azzal szokott viccelődni, hogy kiszívja őket a nap, mert sokkal többet mosolyog nálam. Tuti ezért szerettek egymásba. A fehér fogaik miatt. Mert egymás tükörképei. Bár Carl mind magasságban, mind szélességben jócskán túltett rajta, és a szőke hajával meg a kék szemével nagyon különbözött tőle, azonnal láttam közöttük a hasonlóságot. Az életigenlést, ahogy az ilyesmit nevezik. Az optimizmust, ami a legjobbat akarja látni az emberekben. Önmagukban és másokban is. Persze akkor még egyáltalán nem ismertem.

– Bemutatom… – kezdte Carl.

– Shannon Alleyne – szakította félbe az alt hang, és egy apró kéz nyúlt felém. Szinte elveszett a tenyeremben.

– Opgard – tette hozzá Carl büszkén.

Shannon Alleyne Opgard hosszabban akarta fogni a kezemet, mint én az övét. Ebben is Carlra emlékeztetett. Van, akinek rettentő fontos, hogy kedveljék.

– Nincs jetlagetek? – kérdeztem, de azonnal meg is bántam. Teljesen idiótának éreztem magam. Nem mintha nem tudtam volna, mi az a jetlag, de Carl tisztában volt vele, hogy sosem jártam más időzónában, ezért a választ nem fogom tudni teljes valójában értelmezni.

Carl megrázta a fejét.

– Két napja landoltunk. Meg kellett várni a kocsit. Hajóval jött.

Bólintottam, és a rendszámtáblára pillantottam. MC. Monaco. Egzotikus, de azért annyira nem, hogy elkérjem, ha esetleg kicserélik norvégra. A benzinkúton lévő irodám falán Francia Egyenlítői Afrikából, Burmából, Basutoföldről, Brit Hondurasból és Johorból származó rendszámtáblák lógtak. A gyűjteményemmel elég nehéz felvenni a versenyt.

Shannon Carlról rám nézett, majd vissza. Elmosolyodott. Nem tudom, miért, talán csak örült, hogy Carl és a bátyja – az egyetlen közeli rokona – ilyen fesztelenül viselkedik egymással. Hogy a levegőben érződő enyhe feszültség eltűnt. Hogy a férjét és vele együtt őt is szerető otthon várja.

– Megmutatod Shannonnak a házat, amíg beviszem a bőröndöket? – kérdezte Carl, és kinyitotta a csomagtartót, amit apa előszeretettel emlegetett angolul trunkként.

– Kábé pont annyi időbe fog telni – súgtam oda Shannonnak menet közben.

Megkerültük a házat, és az északi oldalon nyíló főbejárathoz sétáltunk. Őszintén szólva fogalmam sincs, apa miért nem épített be az udvarra és az útra néző ajtót. Talán mert szerette végighordozni a tekintetét a földjeinken, amikor kilépett a házból. Vagy mert fontosnak tartotta, hogy a nap a konyhát melegítse fel, és ne az előszobát. Amikor beléptünk a folyosóra, kinyitottam az egyik ajtót a három közül.

– Ez itt a konyha – közöltem, és megcsapott a megavasodott zsír szaga. Vajon eddig is mindent belengett?

– Jól néz ki – hazudta Shannon.

Persze rendet raktam, és kitakarítottam, de jól azért nem nézett ki. Shannon nagy szemeket meresztett a csőre, ami a fatüzelésű kályhából vezetett a plafonba vágott lyukon keresztül az emeletre. Nyilván aggódott kicsit. Pedig úgy alakították ki, hogy ne gyújtsa fel a fából készült épületelemeket, és a lyuk olyan szép kerekre sikeredett, hogy apa tisztességes ácsmunkának nevezte. Egyébként ez volt az egyetlen ilyen a tanyán – ha leszámítjuk a kinti vécé két hasonlóan kerek lyukát.

Fel-le kapcsolgattam a lámpát, hogy megmutassam Shannonnak, be van vezetve az áram.

– Kávét? – kérdeztem, és megnyitottam a vízcsapot.

– Köszönöm, majd talán később.

Az udvariassági formulákat mindenesetre megtanulta.

– Carl fog kérni – jelentettem ki, és kinyitottam a konyhaszekrényt.

Addig tapogatóztam, amíg megtaláltam a kávéfőzőt. Már nem is emlékeztem, mikor vettem utoljára rendes kávét. Elvoltam instant kávéval. Amikor a kávéfőzőt a vízcsap alá tartottam, észrevettem, hogy megszokásból a meleg vizet nyitottam meg. Égni kezdett a fülem. Egyáltalán honnan vettem, hogy csak a vesztesek isznak meleg csapvízzel felengedett instant kávét? A kávé kávé, a víz pedig víz.

Feltettem a kávéfőzőt a főzőlapra, bekapcsoltam, és elindultam a konyhával szomszédos egyik helyiség felé. A nyugati oldalán fekvőt használtuk étkezőnek, de télen mindig bezártuk, hogy megvédjen minket az ebből az irányból érkező hidegtől. Olyankor a konyhában ettünk. A keleti oldalon volt a nappali, ami könyvespolcokkal, tévével és saját fatüzelésű kályhával büszkélkedhetett. Apa a déli oldalon engedélyezte az egyetlen extravagáns dolgot: egy beépített üvegteraszt, amit ő porchként, anya pedig télikertként emlegetett, bár télen természetesen lezártuk, és alaposan elbarikádoztuk. Nyaranta apa ott élvezte a Berry snüsszt, és hajtott fel egy-két Budweisert. Ezek voltak az ő személyes extravaganciái. A világos amerikai sörért el kellett fáradnia a városba, a Berry snüssz ezüstszínű dobozait pedig egy amerikai rokonnal küldette magának az óceán túloldaláról. Még kiskoromban elmagyarázta, hogy a svéd szeméttel ellentétben az amerikai snüssz keresztülmegy egy erjedési folyamaton, amit lehet érezni az ízén.

– Mint a bourbon – jelentette ki, és határozottan állította, hogy a norvégok csak azért veszik azt a svéd szart, mert nem tudják, hogy van jobb is. Én mindenesetre tudtam, és amikor elkezdtem snüsszt fogyasztani, a Berry mellett tettem le a voksomat.

Carllal mindig megszámoltuk az üres üvegeket, amiket apa az ablakpárkányra állított. Tudtuk, hogy ha négynél többet iszik, akkor előfordulhat, hogy elsírja magát, és senki sem akarja az apját sírni látni. Most eszembe jutott, hogy talán ezért iszom ritkán egy-két sörnél többet. Nem akartam sírni. Carlnak viszont jókedve kerekedett az alkoholtól, ezért nem érezte fontosnak, hogy visszafogja magát.

Szóval ilyesmikre gondoltam, de egy szót sem szóltam, mialatt felmentünk a lépcsőn, és megmutattam Shannonnak a nagy hálószobát, amit apa master bedroomnak nevezett.

– Fantasztikus! – lelkendezett.

Megmutattam neki az új fürdőszobát is, ami már nem igazán volt új, de azért a ház legújabb helyisége maradt. Tuti nem hitte volna el, ha elmondom, hogy fürdőszoba nélkül nőttünk fel. Hogy a konyhában mosakodtunk, és a tűzhelyen melegítettük a vizet. Hogy a fürdőt jóval a baleset után alakítottam ki. Ha tényleg úgy van, ahogy Carl írta, Shannon Barbadosról származik, és a családja megengedhette magának, hogy Kanadában járassa egyetemre, akkor nyilván nehezen tudná elképzelni, hogy van, akinek osztoznia kell a szürkés fürdővízen a testvérével, és télen együtt dideregnek egy dézsa mellett. De közben, bármennyire furcsa is, egy Cadillac DeVille parkol az udvaron, mert rendes kocsi persze kell.

A gyerekszoba ajtaja szorult, meg kellett rángatnom a kilincset, hogy ki tudjam nyitni. Állott levegő és emlékek fogadtak minket, mint amikor az ember kinyit egy szekrényt, ami tele van olyan ruhákkal, amikről már régen megfeledkezett. Az egyik hosszabbik falnál egy asztal állt, előtte két szék egymás mellett. A másiknál egy emeletes ágy. Az ágy végénél jött fel a kályhacső a padlóba vágott lyukon a konyhából.

– Itt aludtunk Carllal – mondtam.

– Ki volt felül? – biccentett Shannon az emeletes ágy felé.

– Én – feleltem. – A nagyobbik. – Végighúztam az ujjam az egyik szék poros támláján. – Ma átköltözök ide, ti pedig megkapjátok a nagy hálószobát.

Shannon döbbent pillantást vetett rám.

– De kedves Roy, nem akarunk…

Erősen koncentráltam, hogy a szemébe nézzek. Nem furcsa, hogy egy vörös hajú, hófehér bőrű embernek barna szeme van?

– Ti ketten vagytok, én meg egyedül. Jó lesz így. Oké?

Körbehordozta a tekintetét a szobán.

– Köszönjük – felelte.

Előtte léptem be anya és apa szobájába. Korábban alaposan kiszellőztettem. Bármilyen szaga van is valakinek, nem szeretem beszívni. Kivéve Carlét. Carl szaga, ha nem is jó, de megfelelő. Olyan, mint az enyém. Mint a miénk. Amikor télen megbetegedett – és enélkül nem múlt el tél –, mindig mellébújtam. Olyan szaga volt, amilyennek lennie kellett, hiába izzadt a láztól, és áradt a szájából hányás bűze. Beszívtam az illatát, és reszketve simultam a tüzesen izzó testéhez, hogy a melegéből nekem is jusson. Az egyik láza a másik kályhája. Az ember gyakorlatiasan kezd el gondolkodni, ha fent lakik a hegyekben.

Shannon az ablakhoz lépett, és kinézett. Nem vette le a kabátját, sőt, újra begombolta. Nyilván fázott. Szeptemberben. Ez nem jósolt semmi jót a télre nézve. Hallottam, hogy Carl a bőröndökkel bajlódik a szűk lépcsőn.

– Carl azt mondta, hogy nem vagytok gazdagok – jegyezte meg –, de minden, amit innen látni, a tiétek.

– Ez igaz. De az egész megműveletlen.

– Megműveletlen?

– Vad természet – felelte Carl az ajtóból. Nehezen vette a levegőt, de mosolygott. – Legfeljebb juhok és kecskék legelhetnek rajta. A hegyek között nem lehet túl sok mindent termeszteni. Mint látod, erdő sincs igazán. De mi majd feldobjuk. Lesz itt skyline! Ugye, Roy?

Lassan bólintottam. Olyan lassan, ahogyan parasztoktól láttam gyerekkoromban. Mindig azt gondoltam, hogy olyan sok és bonyolult dolog zajlik a ráncos homlokuk mögött, hogy túl időigényes és talán lehetetlen lenne mindent kifejezni a szegényes falusi nyelvünkön. Egyébként is úgy tűnt, hogy ezek a férfiak szavak nélkül is megértik egymást, mert az egyikük lassú bólintására gyakran egy másik biccentése adott választ. És most én is ilyen nyugodtan bólintottam. És most sem értettem sokkal többet, mint régen.

Persze feltehettem volna kérdéseket Carlnak, de valószínűleg nem kaptam volna rájuk választ. Válaszokat igen, bőven, de egyértelmű választ nem. És talán nem is tartottam rá igényt, csak örültem, hogy visszatért az öcsém, és nem akartam azzal kínozni, hogy mi a francnak jött.

– Roy nagyon kedves – váltott témát Shannon. – Átengedi nekünk ezt a szobát.

– Felteszem, nem azért jöttél haza, hogy a gyerekkori szobánkban lakjál – mondtam.

Carl bólintott. Lassan.

– Akkor ez nem lesz sok cserébe – emelt fel egy nehéz kartondobozt. Rögtön tudtam, mi van benne. Berry. Amerikai snüssz, kiporciózva. – A francba is, annyira jó téged látni, bátyus! – tört ki belőle fátyolos hangon.

Hozzám lépett, és megint megölelt. Most rendesen meg is szorított. Visszaszorítottam. A teste kicsit elpuhult, mintha kibélelték volna. Az álla hozzám ért, éreztem, hogy a bőr megereszkedett rajta, és a borostája szúr, bár frissen borotválkozott. A zakója finom, sűrű szövésű anyagból készült. És inget viselt, ami korábban sosem fordult elő. A beszéde is megváltozott, azt a városi változatot használta, amit akkor beszéltünk, amikor anyát akartuk utánozni.

De mindez nem számított. A szaga a régi maradt. Carl-szag. Eltolt magától, és végigmért. A lányosan szép szeme nedvesen csillogott. De azt hiszem, az enyém is.

– Lefőtt a kávé – közöltem nem túl szilárd hangon, és a lépcső felé indultam.

Amikor aznap este lefeküdtem, a fülemet hegyeztem. Hogy a ház más hangokat ad-e ki most, hogy megint többen laknak benne. De nem. Pont ugyanúgy nyikorgott, recsegett és ropogott, ahogy szokott. A hálószobából érkező zajokra is figyeltem. Bár elválasztott tőlük a fürdőszoba, azért ki lehetett venni a hangjukat. Vajon rólam beszélnek? Shannon megkérdezi Carltól, hogy a bátyja mindig ilyen csendes-e? Hogy Carl szerint ízlett-e neki a chili con carne, amit csinált? Hogy ez a csendes báty örül-e az ajándéknak, a használt barbadosi rendszámtáblának, amit annyi nehézség árán szerzett meg a rokonain keresztül? Hogy szimpatikusnak tartja-e őt? És Carl azt válaszolja, hogy Roy mindenkivel így viselkedik, és időt kell neki adni. Mire Shannon talán megjegyzi, hogy Roy biztosan féltékeny rá, tuti úgy érzi, hogy elvette tőle az öccsét, az egyetlent, akire számíthat. Carl felnevet, megdörzsöli az arcát, és azt feleli, hogy felesleges alig egy nap után ilyesmin agyalnia, és minden rendben lesz. Shannon a vállára hajtja a fejét, és azt suttogja, hogy biztosan igaza van, de azért örül, hogy Carl nem olyan, mint a bátyja. És hogy furcsa, hogy egy olyan országban, ahol alig van bűnözés, valaki állandóan úgy nézeget körbe, mintha támadástól tartana.

Persze az is lehet, hogy inkább szexeltek.

Anya és apa ágyában.

Holnap a reggelinél megkérdezhetem, ki volt felül.

– A nagyobbik?

Elképzeltem a döbbent pillantásukat. Utána kimennék a friss, nyers levegőre, beülnék a kocsiba, kiengedném a kéziféket, elfordítanám a kormányt, és elindulnék a Kecskekaptató felé.

Kintről hosszú, szép, szomorú hang hallatszott be. Egy aranylile. A hegy magányos madara, vézna és komoly. Követi az embert, amikor kint jár, vigyáz rá, de mindig tisztes távolból. Mintha félne, hogy lesz egy barátja, de azért szüksége van valakire, aki meghallgatja, amikor a magányról dalol.

Jo Nesbø: A birodalom

Fordította: Sulyok Viktória

Animus, 2020

The post Véletlenül lőtte fejbe kutyáját a fiú, a kegyelemdöfést a báty adta meg az állatnak first appeared on 24.hu.

Forrás >>


További hasonló találatok:

A hetvenöt éves Bródy János hetvenöt fontos sora

75 éves lett a magyar pop-rock műfaj legtöbbet idézett szövegírója, aki a magyar nyelvű popzenei dalszövegírás megteremtője is egyben. Bár könnyűzene bőven volt már az Illés előtt is, az még egy egészen másik műfaj volt, mint a fiatalság tényleges hangját képviselő rock and roll, vagy ahogy azokban az években emlegették: beat. Bródy János és Szörényi Levente elsőként ismerték fel, hogy ebben a zenében sokkal több van annál, minthogy megtanulják és eljátsszák a menő angolszász slágereket, és gyorsan kiderült, hogy Bródynak kivételes érzéke van a szövegíráshoz. Mert ugyan számos dalszövegírónk lett a hatvanas évek közepe óta eltelt több mint fél évszázadban, de olyan, aki ennyire könnyedén intézett el társadalmi és nemzedéki problémákat, és rezonálni tudott a tizen-, huszonévesek tényleges problémáira, nem ...
További részletek >>


Suhajda Szilárd: Nincs menekülő út, de úgysem tudnál futni

Dávid hirtelen felült. Öklendezni kezdett, majd az ölébe hányt, ami a -35 fokos hidegben szinte azonnal ráfagyott a hálózsákjára. Ápolgattam, simogattam, próbáltam tenni valami hasznosat ebben a szerencsétlen helyzetben. Az éjszaka lényegében alvás nélkül, a társamat folyton itatva, a ruháját tisztogatva, a remény pislákoló lángját égve tartva telt el. Reggel dönteni kellett a hogyan továbbról. 7400 méteren, a K2 3-as táborában nincs helye a köntörfalazásnak. Itt nem létezik olyan, mint a filmekben. Nem kapod fel a sérült társad, és nem viszed le a hátadon a hegyről. De olyan sincs, hogy a hóna alá nyúlsz, és úgy támogatod tovább felfelé. Ebben a magasságban az ember örül, ha létezni tud. A társmentés a legtöbb esetben lehetetlen küldetés. Nem bármi áron, bizonyos módon A K2 az extrém magasság okozta terhelés, az ...
További részletek >>


A gyóntatófülkében aludt a falu lelkésze, amikor holttesthez riasztották a folyópartra

Húshagyókedd (Palacsinta-nap) 1491. február 17. A sás Porból és hamuból vagyok ugyan, de mégis az angyalok álmát alszom. A legtöbb éjszaka egészen addig semmi sem ébreszt fel, amíg készen nem állok rá. Aznap éjjel viszont nyugtalan volt az álmom, és reggel úgy ért véget, hogy valaki a félelemtől remegve megszólított. Sziszegő, sürgető hang hallatszott a rácson át: – Atyám, ott vagy? – Carter? – A hangot úgy is felismertem, hogy még valamennyire a grog hatása alatt voltam. – Mi a baj? – Egy ember belefulladt a folyóba. Lent, a West Fieldsnél. Lent voltam a folyónál, hogy elhúzzak egy fát, amely beledőlt. A víz egy férfit sodort neki a fának, úgy, mintha csak egy darab rongy lenne, atyám. – Meghalt? – Meghalt bizony, de még mennyire. Mi az a Matiné? Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, ...
További részletek >>


Saját fogait építette házába a balatonboglári gazda

A Bugaszegi Köztársaságot 2011. április tizenegyedikén kiáltottam ki a Balatonboglár határában található tanyámon. A jogi aktusról levélben értesítettem az ENSZ-et, belefogalmazva, hogy ez immár nem Magyarország része, hanem olyan önálló entitás, mint a Vatikán az olasz államban. Egyúttal kinyilvánítottam, hogy természetesen elfogadom az engem körülvevő ország jogrendjét, használom a pénznemét és az infrastruktúráját, viszont a szellemi leválásom végleges. Hogy mindezt miért csináltam? Mert berágtam, hogy a magyar parlament eltörölte az Alkotmányt, és csinált helyette Alaptörvényt. Az ENSZ-től válasz mind a mai napig nem érkezett, aminek örülök, mert így legalább nincs elutasítva a kérelmem; tekintsük úgy, hogy földolgozás alatt áll. A magyar hatóságokkal nem foglalkoztam, csak kitettem egy táblát a határra, hogy ...
További részletek >>


Lázár János: Orbán Viktor állja és adja is a pofonokat, de amint korrektül viselkednek vele, simulékonyabbá válik

Gyakran mond olyat, amivel nem ért egyet? Mikor mondtam olyat? 2018 márciusában a világ tán legélhetőbb városa, Bécs egy szegletében arról készített drámai zenei aláfestésű videót, hogy migránsok róják a koszos utcákat, s már senki nem beszél németül. Másfél évvel később, 2019 novemberében Horthy kormányzó kenderesi sírját koszorúzta azzal, hogy „bajtársaival és szövetségeseivel megmentette Magyarországot… hős katona volt, igaz magyar hazafi, akire főhajtással kell emlékeznünk”. Vállalható videók, senki nem kényszerített az elkészítésükre. Mindkét mű előtt pár nappal önkormányzati választást bukott Hódmezővásárhelyen. Véletlen egybeesés. Mondják, azért igyekezett fideszesebb lenni a legfideszesebbeknél, nehogy a párton belüli ellenfelei, kihasználva meggyöngülését, a torkára tegyék a kést. Inkább ...
További részletek >>


Hrutka János: Nem kis bátorság kellett Gulácsi tettéhez, ismerve a közeget

„»Kicsi, gyere ide, menjél fel az étterembe a kávémért, tudod, presszókávé, cukor nélkül, tejszínhabbal, ha visszaértél, akkor ott az a sporttáska, kapaszkodj bele, azt neked kell áthoznod Újpestre, ott majd megmondom, mit csinálsz vele.« Simon Tibi tudott vicces is lenni néha, de a tiszteletre nevelésben, az öltözői fegyelem terén és a fiatalok terelgetésében nem ismert ellenvetést. Én sem kérdeztem vissza, tettem, amit egy fiatalnak tennie kellett. Kiérve a Megyeri útra, üres stadion fogadott, csak a külön utakon, rendőri kísérettel érkező ferencvárosi szimpatizánsok voltak a szektorukban. »Kicsi, hozd a táskát, indulunk.« Átsétálva az üres pályán egy kifeszített rácsrész fogadott, ahol át kellett préselnem az irtó nehéz, hatalmas csomagot, el sem bírták kapni a másik oldalon, nagy csattanással esett a sivár, omladozó ...
További részletek >>


Klopp nyolc hónapot vett el a feleségétől a Liverpoolért

Nyomot hagyni „Mi más értelme lenne, ha nem az, hogy létrehozol valamit, amire aztán egész életedben emlékezhetsz, és olyasmit adsz a klubodnak, amire még a távozásod után is tudnak majd építkezni?” Jürgen Klopp   „Ennél a klubnál még évtizedek múlva is Jürgenről és a művéről fognak beszélni.” Adam Lallana   „A személyiséged átjárja az egész klubod… Megbocsátom, hogy hajnali fél négykor felhívtál csak azért, hogy velem is közöld, megnyertétek a bajnokságot!” Sir Alex Ferguson szavai Kloppnak   Jürgen Klopp edzői szerepfelfogása meglehetősen egyszerű: építsd fel a klubot, építsd fel a játékosokat, és építsd fel az örökséged! A trófeák fontosak ugyan, de még fontosabb egy olyan fenntartható környezet megteremtése, amelyben garantálható, hogy a csapat folyamatosan versenyben legyen a címekért. A serleg ...
További részletek >>


Krasznahorkai László: Megvesztegethetetlen elitista vagyok

Találkozott valaha farkassal? Élővel még nem. Halottal igen? Azzal igen. Ez kitömött farkast jelent? Kitömöttet, elütöttet, megöltet. Ezek a halott farkasok voltak önre akkora hatással, hogy ez az állat visszatérő motívummá vált a könyveiben, például a legújabban is? Ha a Sátántangó áldozati macskájára, az Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó haldokló kutyájára, vagy a Báró Wenckheim hazatér hűséges kisdögjére gondolok, nehéz megmagyarázni, miért épp a farkas emelkedik ki megkülönböztető erővel néhány könyvemben. Sosem gondolkodtam ezen. Talán mert az ember-farkas viszonylatban először nem is az állatok, hanem az emberek rendítettek meg, akiknek súlyos történetük volt farkasokkal. Ezek hatására ez a különös állat mélyebb jelentést kapott, és szép lassan átalakult számomra azzá, akin a ...
További részletek >>


Éreztük, hogy jó, amit csinálunk, mert nem tetszik a baromarcú hatalomnak

Haska Béla három évig volt hajléktalan, két telet egy fűtetlen fáskamrában töltött. Amikor azonban beköszöntött a decemberi hideg, megjelent a Facebookon egy poszt arról, hogy segíteni kéne a CPg egykori énekesén. Aztán alakult e célra egy Facebook-csoport, és ami azután történt, amiatt Béla most is hitetlenkedve rázza a fejét, ahogy mászkálunk a szélben az újszegedi Tisza-parton. Rohadt nagy sár van, foltokban áll a hó, Béla nem engedi el a kutyát. Mudi, okos bogárszemekkel; vigyázni kell vele, mondja Béla, mert tud hamis lenni. „Volt egy katonai hálózsákom, abban mínusz harminc fokig nem fagysz meg. Az újszegedi állomáson állt egy toi-toi vécé, oda sétáltam föl rendszeresen a kutyával. Feketemunkákból nagyjából fent tudtam tartani magam, nem éheztem túlzottan, és ettem a vitamintablettákat, így hálistennek elkerült a ...
További részletek >>


Német kém a világ leghíresebb francia parfümjének névadója

Madrid, 1940. ősz Este tíz óra van, és a legtöbb vendég már megérkezett a vacsora előtti koktélra. Coco meg van elégedve, gyönyörű a Ritz fejedelmi Goya éttermének magánszeparéja. A fújt üveg falikarokban égő gyertyák meleg fényt árasztanak a halványsárga falakra, ami előnyös megvilágítás a hölgyek számára. A hosszúkás étkezőasztal és a körülötte álló rózsás kárpitozású székek az egyik oldalon helyezkednek el. Az asztalt patyolatfehér terítő takarja, rajta rengeteg élénk, színes virág, csillogó gyertyatartók, finom porcelán, kristályserlegek és ezüst evőeszközök. Hat személyre terítettek. A helyiség többi része elég nagy ahhoz, hogy a vendégei, ha akarnak, mozoghassanak, a kis, antik díványok olyan szögben vannak elhelyezve a sarkokban, hogy kényelmes legyen a beszélgetés. Zene szűrődik be az ...
További részletek >>


De ki lopta el a professzor kabátját? – 70 éves lett Romsics Ignác

Látva a nem lankadó történészi aktivitását, nem mondhatni teljes bizonyossággal, hogy a ma 70 éves Romsics Ignác túl lenne életpályája csúcsán, legfontosabb művein. Ki tudja, lehet, hogy még készül néhány nagy dobással. Az viszont tényként rögzíthető, hogy amit eddig letett az asztalra, az az elmúlt fél évszázad magyar történetírásának meghatározó szeletét jelenti. Felsorolni is hosszú lenne, hogy az elmúlt több mint három évtizedben (1990 óta tanít) az egymást követő generációkból hány neves történész került ki a kezei alól. Megkértük hat egykori tanítványát – Ablonczy Balázs, Bödők Gergely, Egry Gábor, Hatos Pál és Turbucz Dávid történészt, valamint Kácsor Zsolt író-újságírót –, elevenítsenek fel egy-egy személyes, Romsics Ignáchoz fűződő történetet, amely gyakran eszükbe jut, ha felidézik ...
További részletek >>


„Fiam, nem szeretlek, mert apádra emlékeztetsz”

Aki 35 évesen, felnőtt fejjel, a nulláról fordul a sport, hovatovább az ultra- és a terepfutás felé, annak általában kell legyen valami fejlövése. Nekem egy tizenhárom éves párkapcsolatom ért véget 2010-ben. Magamat okoltam. Azt éreztem, kevés vagyok neki. Megviselt. Morfondíroztam magamban, mit tegyek? Sírjak, álljak neki inni vagy kössem föl magam? Megoldásnak tűnt az is, ha kifutom a hatalmas lelki bánatomat. Így hát felhúztam a széttaposott deszkás cipőmet, amiben az utcán is jártam, majd kikocogtam a lakásunktól egy kilométerre fekvő régi Hungarocamion pálya 400-as körére. Húsz karika után végül hazáig nyomtam. Ez egy tízes. Azóta folyamatosan futok. Tíz év távlatából nézve, több stáció megélését követően végső soron a terepfutásba menekültem. A magányosan eltöltött óráktól, gyakran napoktól végül jóval ...
További részletek >>


„Tudták, mit csinál a nőkkel, de félrenéztek. Nekem ütnöm kellett, hogy elengedjen”

Bálint Pétert 2020 áprilisában, a tanév közben váratlanul mentették fel dékáni pozíciójából a Debreceni Egyetemen. A József Attila-díjas, állami érdemrenddel kitüntetett író 2015 óta vezette az intézmény hajdúböszörményi gyermeknevelési és gyógypedagógiai karát. Lapunk januárban írta meg, hogy a távozás mögött egy zaklatási ügyben indított etikai vizsgálat állhat, melynek végén elítélték Bálintot. Ennél többet azonban akkor nem tudtunk kideríteni. Cikkünk megjelenése után többen jelentkeztek, hogy beszélnének Bálintról. Köztük olyanok, akik nem a Debreceni Egyetemen kerültek kapcsolatba vele, de olyan is, akinek egy több mint 30 éves története volt. Tucatnyi forrással folytattunk beszélgetéseket, ezekből kiderült, hogy Bálint visszaélései – melyek nem függetlenek az ő, felsőoktatásban betöltött hatalmi ...
További részletek >>


„Hé, haver, vak vagyok, nem drogos”

Eléggé meglepett, hogy a Facebookon vette fel velem a kapcsolatot. Miért? Mert egy vak embertől a legkevésbé azt vártam, hogy hosszas Messenger-üzenetváltásokat követően egyeztetem le vele az interjú helyét és időpontját. Ugyanúgy facebookozom vakon, mint a látók. Csak annyi a különbség, hogy nem én olvasom el az üzeneteimet, hanem a telefonomon lévő program. Különböző kézmozdulatokkal tudom a saját üzenetemet szerkeszteni, vagy akár más bejegyzéseit lájkolni, megosztani. Az a legszebb az egészben, hogy mindebből más csak annyit lát, hogy babrálom a sötét képernyőjű telefonomat, ugyanis a fényerő teljesen le van kapcsolva. Úgyse látom, ami megjelenik rajta, így meg energiatakarékosabb. Ezért előfordult már, hogy miközben másik irányba nézve böködtem a tök sötét telómat, odajött hozzám egy ember és megkérdezte: ...
További részletek >>


Kutyafalkával küzdött meg az éhes gyereksereg

Kis Sam a Waitrose szupermarket mögötti parkolóban játszott, amikor a felnőttek elkapták. Néhány kisgyerek volt vele, akik éppen a szedett-vedett akciófiguráikkal szórakoztak, amikor lecsaptak a fiúra. Nem lett volna szabad felügyelet nélkül kint játszaniuk, de gyönyörűen sütött a nap, és a kisebbek elunták magukat odabent. Nem Sam volt közöttük a legfiatalabb, de ő volt a legkisebb. Ezért hívták Kis Samnek. Eredetileg volt két másik Sam is, Nagy Sam és Fürtös Sam, ez utóbbinak göndör haja volt. Nagy Samet néhány hónappal korábban megölték, Kis Sam viszont addigra már nem tudott megszabadulni a nevétől. Valószínűleg a termete miatt estek neki a felnőttek. Ők már csak ilyenek voltak – mindig a legfiatalabbat, a leggyengébbet, a legkisebbet vették célba. A hirtelen zűrzavarban Sam többi társának sikerült biztonságban ...
További részletek >>


Tök egyedül lakik egy szigeten egy norvég nő

Először volt a hal. Az ember mindössze kitartó vendég a partvidéken. A munkavezető belépett a terembe, és megkérdezte, hogy ért-e itt valaki a filézéshez, ma a szokásosnál több tőkehalat hoztak a halászok. Ingrid felemelte a tekintetét a heringeshordóról, látta, amint odakint a mólón a táncoló hópelyhek beleolvadnak a sötét faszerkezetbe, kezét beletörölte a kötényébe, majd követte a munkavezetőt a besózókamrába, és megállt a munkapad és egy nagy dézsa megtisztított hal mellett. Összenéztek. A munkavezető fejével odabökött az asztalon fekvő késre, mely kis bárdra hasonlított. Mi az a Matiné? Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár. A ...
További részletek >>


Bulit kért saját halotti torára az AIDS-beteg

1985 Innen húsz mérföldnyire, északra elkezdődött a gyászmise. Yale az órájára pillantott, ahogy végigsétáltak Belden egyik kis utcáján. Charlie-hoz fordult. – Szerinted is csak egy-két ember jön el a templomba? – Jobb, ha bele se gondolunk – felelte Charlie. Mi az a Matiné? Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár. A Matiné eddigi termését itt találni. Ahogy Richard házához közeledtek, egyre több barátjukat pillantották meg, ők szintén arrafelé tartottak. Voltak, akik olyan ünnepélyesen öltöztek fel, mintha itt lenne a gyászmise, mások csak farmert és bőrkabátot kaptak magukra. A templomban kizárólag a rokonok jelentek meg, a szülők ...
További részletek >>


Nagy Dénes: Káros a történelmünket leegyszerűsíteni arra, hogy a magyarok ellen összefogott a világ

A legjobb rendezésért járó Ezüst Medvével illusztris társaságba került, korábban Godard-tól kezdve Kieślowskin és Szabó Istvánon át Wes Andersonig legendás rendezők kapták meg ugyanezt a díjat. Leülepedett már ez? Én is csak pár nappal ezelőtt szembesültem ezzel, meg is döbbentem. Például Angela Schanelec, a tavalyelőtti díjazott konkrétan az egyik kedvenc rendezőm, de igazából a teljes névsor inkább ijesztően hangzott, hiszen nem gondolnám, hogy ebbe a társaságba tartoznék. Persze nyilván megtisztelő és jó érzés, de én valaminek az elején vagyok még. Egy utat és egy vágyat kijelölhet számomra, hogy milyen jó lenne ennél még jobb filmeket készíteni a jövőben. Mit gondol, a további pályájára milyen hatással lesz ez a díj? Erre nehéz válaszolni, de az mindenképpen jó érzés, hogy egy ilyen hosszú folyamat (a film ...
További részletek >>


Még ma is el kell magyarázni, hogy a prostituált nem hobbiból szexel, és valójában nem élvezi

Előző regénye is kemény témát választott, és a nemrég megjelent Városi rókák sem lett éppenséggel könnyed nyári limonádé: a kisgyerekes mindennapokba minden jólét mellett is beletört Klára, a gyerekét otthon hagyva külföldön dolgozó Andi és a prostitúcióra kényszerített Timi sorsa fonódott össze benne. De jó a vége! Kerülni akartam az olyan befejezést, ami nyitott, vagy a szereplőnek nem a lehető legjobban alakul a sorsa. Valahogy úgy voltam vele, itt vannak ezek a nők, akikkel borzasztó dolgok történnek, de túlélők lesznek, és nem áldozatok. De közben azért ez a happy end nem olyan egyértelmű: a külföldön dolgozó anya hazakerül ugyan, de mi garantálja, hogy hamarosan ne kényszerülne rá megint, hogy otthon hagyja kisfiát a megélhetésért? Vagy hogy a traumái után a testvére összeszedi-e magát valaha? Semmi sem ...
További részletek >>


„Ritkán van ennyire rajta az isten ujja valamin” – 25 éves A dzsungel könyve

„Ültem a gyerekeimmel esténként elalvás előtt a szobájukban, és már abban a korban voltak, amikor elérkezett a történetek sorában A dzsungel könyve. És ahogy olvastam nekik ezeket a történeteket, éreztem, hogy milyen erősen hat rájuk, de nemcsak ezt, hanem azt is, hogy rám is visszahat. Nagyon megkapott. Így aztán odafordultam a színházam akkori igazgatójához, Marton Lászlóhoz, hogy támadt ez az ötletem, és hogy szerintem ez annyira alapvető emberi történet, hogy olyan musicalt lehetne belőle csinálni, ami mindenkihez eljutna. Ő biztatott, hogy hajrá, fogjak bele, és próbáljam létrehozni magát a művet a próbakezdésig” – kezdi a történetet Hegedűs D. Géza, A dzsungel könyve musical ötletgazdája és rendezője. „Radnóti Zsuzsa, színházunk dramaturgja Békés Pált ajánlotta a figyelmembe, hogy benne megvan az a különös ...
További részletek >>


Egy sötét titok határozta meg a kislány egész gyerekkorát

Szombat este volt, a 13 éves Becky az anyjának, Patnek segített készülődni egy házon kívül töltött estére. Pat egy ideje a legtöbb hétvégén a barátjával volt, együtt elmentek valahová, aztán a nő a férfinél aludt. Beckyre közben a nagymamája vigyázott. A fürdőszobában Pat a lehajtott vécéülőkére ült, Becky először óvatosan berakta az anyja kontaktlencséit, aztán orgona színű festéket vitt fel a szemhéjaira, majd finom mozdulatokkal felkente az ajkaira a rózsaszín rúzst. A kamaszlány imádta az anyját sminkelni, menőnek érezte magát, mert Pat soha, semmit sem javított ki a művén, úgy ment el otthonról, ahogyan Becky kifestette. Pat akkor már 53 éves volt, de sokkal szebbnek és fiatalabbnak nézett ki a koránál. Becky kései gyerek volt, idősebb nővérei az anyja első házasságából az apjukkal éltek, ő pedig az ...
További részletek >>


Komoly feszültséget okozhat, ha a családtagok eltérően gondolkodnak az oltásról

Napjaink leggyakoribb közéleti kifejezése alighanem az oltás, ami érthető is annak fényében, hogy nagyon úgy néz ki, csak azzal sikerülhet végre túljutni a járványon, és úgy-ahogy visszadöccenni életünk régi, lassan már el is feledett kerékvágásába. Nem véletlen, hogy mind a politika, mind az egészségügy meghatározó képviselői egyöntetűen arra buzdítanak mindenkit, ha végre lehetőségük nyílik rá, oltassák be magukat (még ha a különféle vakcinák alkalmazásáról meg is oszlanak a vélemények mindkét csoportban). Bár Magyarországon az oltási hajlandóság folyamatosan növekszik, a KSH legfrissebb mérése szerint még mindig csak a megkérdezettek 38 százaléka biztos benne, hogy beoltatná magát, ami korántsem elégséges arány a nyájimmunitás eléréséhez. Mivel húsba vágó, a társdalom egészét érintő és – mint a ...
További részletek >>


Békés Márton: Jobboldali, magyar konzervatív pozícióból mindig lesz mi ellen lázadni

Egy gondolatkísérlet erejéig fogadjuk el, hogy Békés Márton a „kormányzati kultúrpolitika mögötti főideológus”, írtuk előző könyvéről szóló cikkünkben. Ez a megállapítás és más, főleg baloldali véleményformálóktól származó, hasonló állítást megfogalmazó idézetek teszik ki a Kulturális hadviselés fülszövegét. Provokáció? Poén? Pimaszkodás, persze. Ha az ember könyvet ír, örül, ha észreveszik. Nem azért írok, hogy másokat provokáljak vagy kellemetlen helyzetbe hozzak, de ezeket a megjegyzéseket viccesnek találtam. Az elmúlt években kialakult egy olyan vélemény, hogy én lennék „a magyar etnonacionalista rezsim legtehetségesebb propagandistája”, ahogy Béndek Péter fogalmazott. Ez egyáltalán nem bánt, örülök a hasonló véleményeknek, de eltéveszti a jelenlegi magyar politikai rendszer logikáját, aki ...
További részletek >>


Mit tanulhatunk Barack Obamától Orbán Viktorról és a politikáról?

Imponálni tilos! – ez a felirat kapott helyet az emblematikus hatvani kocsmák egyikében, ami azért fontos, mert Barack Obama komplett karrierje, fiatalkora másként alakulhatott volna, ha ilyen normák uralta helyen nő fel. Legalábbis ez derül ki a korábbi amerikai elnök monumentális emlékiratából. A 760 oldalas, Egy ígéret földje című könyv csupán a részletgazdag dolgozat első része, de  legalább megtudjuk belőle, hogy a politikus korai olvasmányélményeit jelentősen meghatározta, kinek udvarol éppen, milyen érdeklődésű lánynak szeretne megtetszeni, így került alkalmilag érdeklődése fókuszába Herbert Marcuse vagy éppen Karl Marx. E gondolkodókat tehát elkerülhette volna, ha imponálásmentes övezetben múlatja szabadidejét, ám meglehet, akkor meg nem vált volna nyolc évre a világ legnagyobb hatalmú emberévé. És nem írhatta ...
További részletek >>


Tíz percet rótt ki a magyar íróra a nápolyi pincér

A Mester és Margherita, avagy nápolyi konyha régen és most Egy szigeten (talán Caprin) szirének éltek, akik énekükkel elcsábították, majd kinyírták a hajósokat. Ám amikor a leleményes Odüsszeusz túljárt az eszükön, a szakmai kudarcot nem bírták feldolgozni, és a tengerbe ölték magukat. Egyikük holttestét – Parthenopéét – éppen a Nápolyi-öbölnél vetette partra a víz. Hát eltemették. Sírja mellett görög város alakult, amit (nem meglepő módon) Parthenopénak neveztek el. Ez Nápoly ókori görög neve. A délolasz főváros leghíresebb tengerparti sétányát most is így hívják: Via Partenope. A helyiek persze nem így tudják. A nápolyiak általában mindent másképpen tudnak. Szerintük mikor Lucifernek el kellett hagynia az eget, a mennyország egyik sarkába kapaszkodott. Nem akaródzott neki a kényszerű távozás, ez érthető. ...
További részletek >>


Látom, ahogy kurvul a világ – ezért tűnt el a kultikus bolt a Rákóczi útról

A Rákóczi úton, rövid sétára az Astoriától volt megtalálható a Londonport, korábban Martens shop: egyszerre üzlethelyiség, találkozópont, kultikus ruhadarabok lelőhelye, egy szubkultúra szentélye. A rajongók több mint hatezer fős Facebook-oldaláról szemezgetünk: „Egy Martens gazdájának lenni olyan, mintha az ember egy nagy család tagja lenne, tele ismeretlen rokonokkal. Ha meglátsz valakin egy ilyen bakancsot – persze a fanatikusok azonnal kiszúrják messziről is –, arra gondolsz, hogy te is? Én is!” „Önkifejezés, és habár mára sajnos kicsit divatcipővé is vált, a dokit leginkább szerintem mindig azok hordták, akik nem foglalkoznak azzal, mit gondolnak róluk mások.” „… vallás… mánia…szenvedély, életérzés. (…)  A Londonportban ez kézzelfogható volt.” „Első Martensemet a Londonportból kaptam 14. ...
További részletek >>


Van baj, ha jóképű pasi kerül a szálloda recepciójára

A férfiak általában úgy érzik, hogy gondolkodnak, és úgy gondolják, hogy éreznek is. Bizonyos napokon ez a tétel többször is képes megdőlni. Azrael egy ilyen napon érkezett meg a Kővár Kastélyszállóba azzal a nővére által jó előre kitervelt szándékkal, hogy első szemesztere megkezdéséig szerez némi pénzt és tapasztalatot az élet egyetemén. Csalódottan vette tudomásul, hogy a nővére nincs szolgálatban. Nem várta őt, még csak ott sem volt. Mi az a Matiné? Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár. A Matiné eddigi termését itt találni. Nincsenek bent, így mondta a pisze orrú, szemüveges recepcióslány, akinek homlokban magasra emelt, házilag ...
További részletek >>


„Elképesztő bátorság, hogy valaki önhatalmúlag feltölti a Balatont”

Balassa Balázs 2020-ban mondott le a szigligeti polgármesteri posztról, korábban pedig a Balatoni Szövetség elnöki pozícióját is elengedte, amit ön vett át. Tartja vele a kapcsolatot, kialakult barátság a közös munka során? Nagyra tartom a munkásságát, de – sajnos – a saját döntése miatt lemondott a tisztségéről. Szigligeten megvolt a választás, a fia lett a polgármester. Balázzsal igazándiból nincs kapcsolatom, előtte természetesen mint a szövetség elnökével, sokat beszéltünk. Amikor a helyére megválasztottak 2019 decemberében, én kértem, hogy a továbbiakban segítse a munkánkat, akár társelnökként. Ez úgy szokott lenni, hogy egy megye rotációban ellátja az elnöki tisztséget, a másik kettő társelnököt ad. Azt gondolom, a Balatoni Szövetség jó példa arra, hogy nem foglalkozunk azzal, kinek milyen elkötelezettsége, ...
További részletek >>


Százmilliárdokkal hizlalták megkerülhetetlenné a kormányközeli elitképzőt

Két hónappal a 2010-es országgyűlési választás után a kormányra kerülő Fidesz majdnem a legmagasabb szinten képviseltette magát egy kis oktatási intézmény diplomaosztóján. Az ellenzéki frakcióvezetőből miniszterelnök-helyettessé előrelépő, hosszú ideje az ELTE jogi karának Politkatudományi Intézetében oktató Navracsics Tibor beszédéből a résztvevők arra emlékeznek a legjobban, hogy úgy fogalmazott, „eddig ellenszélben kellett működnötök, de most jön a hátszél”. A Mathias Corvinus Collegium (MCC) alapítója, Tombor András maga is arról beszélt a diákoknak, hogy a szűk után jönnek a bő esztendők. De azt akkor még senki sem tudhatta, hogy az onnantól évenként menetrend szerint érkező több százmilliós kormányzati dotációk csak a kezdetet jelentik, és tíz év múlva az oktatási szférában korábban nem látott ...
További részletek >>


Tóth Krisztina: A műveimben jórészt olyan elesett emberek szerepelnek, amilyenek most a véremet akarják venni

Látva, hogy milyen indulatokat váltott ki Az arany emberrel kapcsolatos véleménye, ma is ugyanazt a választ adná a Könyves Magazin kérdésére? Fontos szétszálazni a dolgokat. Arra számítottam, persze, hogy előbb-utóbb valami támadás ér majd. Sokakkal megtörténik ez. Az viszont meglepett, hogy pont egy irodalmi lapban megjelent szakmai felvetést találtak alkalmasnak arra, hogy indulatgerjesztő szavakat rántsanak elő, amelyekre tömegek mozdulnak meg. Hagyomány, fenyegetés, cenzúra, ilyesmiket kiabáltak. Azt gondolom, ha nem emiatt, akkor valami más miatt mindenképpen ráléptem volna a piros gombra. Miért gondolja? Mert számos közéleti kérdésben kifejtettem már a véleményemet – legutóbb például az SZFE vagy az örökbefogadás témájában –, és ezek általában nem találkoznak a regnáló hatalom elképzeléseivel. Logikusabb, de ...
További részletek >>


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük